A három évtized alatt volt itt minden. Hangos sikerek, látványos feloszlások, csendes kibékülések, hatalmas bulik és annyi hajlakk, hogy az ózonréteg igencsak megsínylette. Karl Hyde és Rick Smith a ’80-as évek közepe óta alkotja az Underworld csapatát, és a Barking immár a hatodik stúdióalbumuk.

A korai ’90-es évek óta az Underworld határozta meg, hogy merre tart az elektronikus zene. Első albumuk trióként (Darren Emersonnal kiegészülve), a Dubnobasswithmyheadman olyan magasságokba repítette őket, amelyet addig csak a rockbandák ismerhettek. A sokévnyi újrahangolás és újragondolás meghozta a lemez és az együttes ismertségét és elismertségét. Húzónevek lettek egy csapásra a legnagyobb fesztiválokon, az eladási listák élére ugrottak, és olyan híres filmesek keresték meg őket alkotásaikhoz, mint Danny Boyle és Anthony Minghella.

Amikor pedig már-már azt lehetett gondolni, hogy a kor továbblépett rajtuk, 2010-ben újra nagyot dobnak. Hatodik stúdióalbumuk a Barking, amely kiváló példája egy ismét sikeresen újjáéledő legendának. 30 év alatt egy zenész tudja, kivel érdemes együtt dolgoznia, és az Underworld nem is habozott meghívni nagy neveket erre a lemezre. Íme a lista, a teljesség igénye nélkül: High Contrast, Dubfire, Appleblim és Al Tourettes, valamint a régóta közreműködő Darren Price. Noha mind a kilenc tracket ugyanabban a stúdióban rögzítették, a segítségeknek köszönhetően mindegyik külön világot képvisel.

A mélytengeri hullámzó pulz&aac ute;lásoktól a suttogásszerű vokálokig, az elektronikus hangzással könnyeden körbetekert dalok, a tudatos szövegek, amelyek kitörölhetetlen képet hagynak hátra, vagy a dallam és ritmus tökéletes elegye, olyan összképet adnak, amelyre nincs is igazán kifejező szó. Illetve mégis: Underworld.