Működhet a távszerelem? Életképes a távkapcsolat? 2. rész

Ahogy közeledett a találkozás időpontja - s a telefon még mindig nem hozta el az Egyik hangját - a Párja egyre nyugtalanabb lett. El sem tudta képzelni, mi történhetett, miért nem telefonált az ő Szeme Tükre? Hiszen a múltkor is felhívta! Vagy lehet, hogy csak úgy elmegy? Lehet, hogy már nem is szereti? Lehet, hogy elfelejtette? Baljósabbnál baljósabb gondolatok keringtek a szép szemek mögött. Nem hagyták nyugton a kétségek, de a szív mindegyikre megfelelt:
- Ne nyugtalankodj, mert szeret és eljön hozzád. Majd meglátod, csak bízzál. És most menj oda, ahol az utak összefutnak, ahol az álmok valóra váltak, ahol most is találkoznotok kell!

Menj az Álmok Útjára és ott megtalálod őt!
- Nem megyek! Miért menjek, hiszen azt sem tudom, megérkezett-e? - szólalt meg az ész. - Majd ha felhív, kimegyek! Szóljon, ha akar valamit! Így lesz ez jó.
- De hátha.. ha mégis... és akkor nem leszek ott...
Keze magától mozdult a piros autójának kulcsa felé, s mintegy álomban járva lépett az ajtó felé, beült az autóba és elment oda, ahol először találkoztak. Megállt az út szélén és várt Rá.

S az Egyik közeledett felé, minden kilométerrel közelebb került a Párjához. Közben csudafalukon át vezetett az útja, virágdíszes házak, tarka neonreklámok gyönyörködtették a szemet, de telefonálni sehol sem tudott. Ment hittel, bizalommal, mert érezte: valami történni fog. Amikor közeledett az elágazáshoz, lelassított, hogy ne tévessze szem elől Őt, s most már biztos volt benne, ott találja az Álmok Útjánál. Nem tudta, mi adta ezt a biztos hitet, ezt a teljes bizonyosságot, de ideje sem volt gondolkodni rajta, mert közben feltűnt az útkereszteződés, az útmenti fák sora megszakadt, hogy le lehessen kanyarodni, akinek arra van dolga, s be lehessen nézni a fák mögé: meglátni Őt.

- Lehetetlen, hogy észrevegyen! Micsoda hülyeség! Várni! Kire?! Meddig?! Azt sem tudom, hol jár most. Meddig?... Talán nem is ma jön. Semmit sem tudok. Az utolsó üzenetében nem írt semmit. Nem úgy jött el, ahogy először. Rosszat írtam neki, ami fájdalmat okozott. Nem beszéltünk meg - semmit!! Meddig várjak?
- Semeddig!! Már eddig is felesleges volt. Fordulj meg és menj haza! Ilyen a világ, erre számíthattál, amikor nem hívott fel!
- Nem! Még nem megyek! Csak még egy kicsit... hátha...
- Menj már!... Ne legyél nevetséges! Nem vagy elsőrandis csitri és ő sem az! Valami - valaki közbejött neki... Vagy más az ok... Mindegy! Menj már! Indulás!
- Nem... Nem akarok elmenni innen! Még nem... meddig?... gyere...
A főúton autók suhantak el. Egyik sem fékezett, egyik sem fordult le oda, ahol az utak találkoznak, pedig a Párja még mindig várt az Egyikre. Lassan besötétedett, elcsendesedett az útszéli erdő és a várakozó szív is. Most már tényleg menni kell. Vissza a további várakozásba, a kihűlt reményekbe, az idegenbe.
- Na ugye! Megmondtam! Indíts! A Párja hátramenetbe kapcsolt, hogy a hazavezető irányba forduljon. Kigyulladt a két fehér tolatólámpa.

Az első csillagok halvány fényporral hintették be az esti eget, amikor az Egyik elsuhant az elágazás mellett. Nem ment gyorsan, de lassan sem, mert mögötte is jöttek. S amikor elfogytak a fák, jobbra kapta a fejét és egy pillanatra meglátta az ismerős-kedves piros autót és a tolatólámpák fehér fényét. A jelenés állóképként égett az agyába, mégis tudta: az autó mozgásban van. Elindult valamerre - hazafelé!
Mindössze egy tizedmásodperc, s a fák újra eltakarták az utat. De ennyi is elég volt. Itt van Ő!
Gondolkodásra nem jutott idő. Hiába történt meg a legnagyobb csoda, ami csak megtörténhetett velük, most menni kell! Gyorsan találni egy helyet, ahol biztonsággal megfordulhat és beállhat a helyes irányba. Ma már másodszor! Menni kell Felé, mert eljött, várt és most már talán messze jár. Nem! Gyorsan, hogy ott érjem!

A Párja tolatott 8-10 métert az autóval, hogy kiforduljon a főútra, s induljon tört reményekkel haza (haza?), majd egyesbe tette a sebességváltót - s ismét leállította a járó motort (hátha...) ott, ahol annyi reménnyel és hittel várakozott az Egyik az első találkozásuknál rá.
Nem az ő keze tette ezt, nem az ő akarata, hanem valami több: eggyé válásuk vágyának ereje, amely hatalmasabb volt mindennél és mindenkinél - még őnáluk is. Amely ura volt testnek és léleknek, amely uralta a teret és az időt.
Az autó megállt, a fehér lámpák kialudtak. Nem volt gondolat. Sem ilyen, sem olyan. Csak az erő, amely odaszögezte az Álmok Útjához. Innen nem lehet elmenni nélküle! Valami nem engedi. Valaki nem engedi! Ő nem engedi! Mert jön!
Megint elsuhant egy autó.
Jönni fog!
Tudom!
Most már tudom!

* * *
A hely a forduláshoz hamar meglett, az Egyik csikorgó kerekekkel visszafordult a főúton és egyre gyorsulva közeledett az elágazáshoz. Nem volt gondolat, mert figyelni kellett a forgalomra, de valahol mélyen mégis megszólalt egy hang, egy óhaj, vágy: Csak még ott legyen! És jött a válasz is: Ott lesz!
A fák során ismét rés nyílt, az Egyik befordult oda - Ahol Az Utak Találkoznak. S ott volt Ő - a Párja!

A piros autó már nem mozgott, a tolatólámpák nem világítottak. Vártak. Rá. Ránk. A Találkozásra. Mert Ahol Az Utak Találkoznak, ott minden lehetséges! Ott nincs kétség, csak bizonyosság és ölelés.

Az Egyik - ímmár utoljára - újra megfordult a keskeny úton és a Párja autója mögé állt. Megérkezett. Megérkeztek. Egymáshoz. Utak nélkül. Szavak nélkül. Tervek nélkül. Erővel, akarattal, szerelemmel...
Az Egyik kiszállt, odament a Párjához. A Párja lehúzta az ablakot, egymásra néztek és azt monták: Szia. Majd a Párja is kiszállt a piros autóból és megölelték egymást. Így lett a két félből - Egy egész.
A többit a látható és rejtett könnyek mondták el teljesebben bármilyen szónál. S az a gondolat, amely az Egyiknek akkor jutott eszébe:

Itt vagyok...
Eljöttem Hozzád, Kedvesem,
hogy ami eddig két út volt,
mostantól egy legyen...

A történet igaz. A szereplők ma is élnek. S mi történt azóta? Nem is tudom, leírjam-e...A történet költői megfogalmazása Őri István műve.

Ha nem boldogulsz a szerelemmel ... - itt vagyok: bluemoon@tkl.hu

GG